Farkas Kitti

Gondolatok a halálról I.

Az éjszaka csendjében
Az álmokat várva
Behunyt szememmel
Két szemedet látva
Sírdogálok
Csendesen,
De nem hallja azt
Senki sem.
Fáj, hogy elmúlt minden
Egy július délután,
Fáj, hogy égkék szemeid
Másra figyelnek tán.
Egyedül élem
Bús életemet,
A szívem folyvást sír,
Szemem mégis nevet.
Nincs nekem már vigasz,
Elmúlok csendesen,
Az élők sorából
Eltávozom nesztelen.

Gondolatok a halálról II.

Az óra monoton hangja
Ringat álomba este.
Nincs senki, ki ilyenkor
Féltve engem keresne.
Elhagyott mindenki,
Egyedül vagyok.
Élni ebben a világban
Többet nem akarok!
Eltávozok majd
Egy szép őszi délután,
Elmegyek, s utánam
Nem néz senki tán.
Elhullok, mint falevél
Kit a fa ledobott,
A földön fetrengett,
Majd a szél felkapott.
Röpítette messzire,
Mint engem az álmok,
De most a hidegben
Egyedül állok.
A kis falevelet lassan
Belepte a föld,
S velem is ez lesz,
Kit a bánat megölt.

Gondolatok a halálról III.

Egyszer, hidd el,
Te is fogsz majd sírni,
Kijössz a temetőbe
Síromat nézni.
Akkor már késő lesz,
Hiába is bánod,
Az én arcomat
Többé nem látod.
De én látlak téged
Egy felhő szélén ülve,
S nevetek rajtad
Villámokat küldve.
Érkezik a zivatar,
Hullik az eső,
Gyorsan kiürül
A kicsi temető.
Akkor is látlak majd,
Mikor másra mosolyogsz,
Hisz elhiszed,
Látni már nem fogsz.
Pedig ha figyelnél
Talán észrevennéd,
Hogy óvlak téged
Minden lépésednél.
Meghalok érted,
Nagyon szeretlek!
Legyen menny vagy pokol,
Soha nem feledlek...